Képtelenségnek
tartom ezt az egészet, mégis megtettem, amit kért.
Miután
magamhoz tértem – fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen –
bezárkóztam, majd fogtam a kedvenc Lonsdale-es táskámat és minden szükséges
dolgot eltettem.
Ezután pedig
vártam, nem tudtam mást tenni.
A percek
óráknak tűntek. Idegeim pattanásig feszültek a türelmetlenségemnek
köszönhetően. De képtelen voltam lenyugodni. Az ember ilyen helyzetben
egyáltalán nyugodt tudna maradni?
Kapok egy
rejtélyes levelet, ami a halott – vagy csak halottnak hitt – vőlegényem hangján
kezd el beszélni hozzám, miközben az orrom előtt lebeg. És közli velem, hogy
veszélyben vagyok, Ő él és virul, és egy idegent küld értem, aki elvisz hozzá.
Ez Őrület!
Pillantásom az
órára tévedt és döbbenten vettem észre, hogy már kilenc óra is elmúlt.
Éppen feladtam
volna a várakozást és indultam volna zuhanyozni, mikor valaki háromszor
kopogott az ajtón. Ijedtemben majdnem felsikítottam, de szerencsére, még időben
erőt vettem magamon.
Hangosan
dübörgő szívvel sétáltam az ajtóhoz, majd miután vettem egy mély levegőt
kezemet a kilincsre csúsztattam, és talán a kelleténél lassabban nyitottam ki.
Az ajtó
túloldalán egy nálam legalább egy fejjel alacsonyabb szőke bombázó állt.
Még mielőtt
jobban szemügyre vehettem volna halkan megszólalt.
- Ne vágj
ilyen ijedt képet – pillantott ki fekete napszemüvege mögül. – Tom küldött,
szóval ne félj.
Képtelen
voltam bármit is kinyögni.
- Oké, akkor
most ezt a te érdekedben teszem, szóval ne fejezz le, mikor felébredsz –
sóhajtott fel türelmetlenül, miközben tenyerével lehelet finoman végigsimított
arcomon.
- Mi a… - de
mielőtt befejezhettem volna minden elsötétült körülöttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése